Sajtó

Médiaszerepléseink (újságok, rádió)

Önkéntesség

Segítségnyújtás az alapítvány munkájában.

Adományozás

Információ az alapítvány támogatásával kapcsolatban.

Fundraising

Information about supporting our cause.

Történetünk

A józsefvárosi Teleki tér 22. szám alatt működő imaház a magyar zsidó hitélet különleges színfoltja: jelenleg ez a főváros egyetlen, eredetileg is hászid/szefárd imarendet (nuszách) követő, máig működő ortodox lakásimaháza. A következő szavakkal utalunk rá:

  • imaház,
  • zsinagóga, lakászsinagóga, esetenként: zsini,
  • stiebel,
  • templom,
  • shul, avagy súl, sőt: sűl.

Ami volt:

A 19. század utolsó harmadától a II. világháborúig imaházak tucatjai működtek Józsefvárosban, egy-egy lakásban, szobában vagy akár üres üzlethelyiségben. Ezeket az igen intim, kisebb közösségeknek otthont adó imaházakat nevezzük jiddis szóval stiebelnek, mely magyarra fordítva szobácskát jelent. Kutatásaink szerint az imaházak egy része állandó, más része alkalmi imahelyiségként, ún. pótimaházként funkcionált, utóbbiakra a főünnepek alkalmával volt szüksége a kerület egyre gyarapodó zsidó népességének.

A Teleki Téri Imaház alapításának időpontjáról és körülményeiről nem rendelkezünk pontos információkkal. Néhány forrás galíciai, lengyel-ukrán gyökerekre utal. Egy, a Magyar Zsidó Levéltárban őrzött dokumentum szerint 1911-ben bizonyos Nágler Salamon 160 férőhelyes pótimaház létesítésére kapott engedélyt Budapest székesfőváros VIII. kerületének elöljáróságától. A talált dokumentum természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az imaház – ha nem is hivatalosan, de – 1911 előtt is működött. Valószínűsíthető, hogy később, a 20. század első felében már állandó imaházként betagozódott a hitközségi rendszerbe.

Amit mi tettünk hozzá:

Az államszocializmus ideje alatt a stiebel folyamatos működéséről a magyar zsidóság olyan kiemelkedő alakjai gondoskodtak, mint Gláser Jakab (1912-2006) és Raj Tamás (1940-2010). Az, amit mi, a közösség jelenlegi tagjai hozzátettünk, valamelyest később kezdődött. Néhányunk a környéken nőtt fel, a zsinagógában volt a bár micvónk, vagy később, a kilencvenes években találtunk ide. Fiatal felnőttként szerettük meg ezt a helyet és lelkét, Gláser Jakabot, Juci bácsit.

Juci bácsit mindenki kedvelte, emberségéért, humoráért és azért, mert mindig „két lábbal állt a földön”. Túl- és végigélte a 20. századot, ránk hagyta a történelem egyik legsötétebb időszakának elborzasztó, ugyanakkor megkapó és néhol mulatságos történeteit. 2006-ban halt meg. Mindenki úgy hitte, azzal hogy lelke eltávozott közülünk, az imaház napjai is meg vannak számlálva.

Mindannyiunk meglepetésére a zsinagóga fél évvel később még mindig működött. Minden szombat reggelre összejött a minyen (bármilyen szentnek tartott szertartás elvégzéséhez szükséges létszám, amely 10 felnőtt zsidó férfit jelent), gyakrabban mint más, jóval ismertebb budapesti zsinagógában.

2007 nyarán eszméltünk rá, hogy ha szeretnénk továbbvinni Juci bácsi művét, el kell kezdenünk aktívabban foglalkozni a templommal. A legsürgetőbb feladat az addigra szinte használhatatlanná vált belső tér felújítása volt. A munkálatokat követően az imaház alkalmassá vált az egyre gyarapodó közösség befogadására, az ünnepek és egyéb olyan, a hit- és közösségi élethez kapcsolódó események megtartására, melyeket az imaház hosszú évtizedet óta nem tapasztalt.

2008-ban belevágtunk az alapítvány létrehozásába, 2010-ben hivatalos bejegyzésre került a Gláser Jakab Emlékalapítvány. 2012 májusától önkénteseket fogadó szervezet vagyunk. 2013 óta több nagyobb, a főváros kulturális életében kiemelt szerepet betöltő programhoz kapcsolódtunk.